Sárguló falevél

Forrongó, őszi délután volt, igazi vénasszonyok nyara. Kint játszottunk a parkban a gyerekekkel. Nevetve kergették a magunkkal hozott labdát és semmi se tudta volna elvenni a jó kedvüket. Aztán hirtelen beborult és csípős hideg szél sikoltott végig a fák között.

A közelgő tél szagát hozta magával. Szinte éreztem a csontjaimban. A tél sokkal közelebb volt, mint azt reméltem. Gyorsan összepakoltunk és a két gyerek ragacsos mancsát a kezembe fogva sietősen indultunk meg haza felé. Már nem volt jó kedvük. Nem nyaggattak jutalom csokiért, nem nyafogtak fagyiért a sarki árusnál. Csendben haladtunk a járdán. Egyre több őszi levelet kergetett az utunkba a szél, szinte bokáig merültünk a sárga tengerben. Váratlanul elhúzott mellettünk egy kocsi és a menetszél felcsapta a leveleket. A sárgás-vöröses örvényre még rátett egy lapáttal, hogy még inkább felélénkült a szél, valósággal körbe vett minket a sárga levélfal. Valahonnan egy dobhártya szaggató sikítás hallatszott és én ösztönösen a fülemre tapasztottam a kezem. Egy pillanatra szorosan lezártam a szememet és mire kinyitottam a levelek is eltűntek előlünk. Gyorsan nyújtottam a kezem a gyerekeknek, hogy minél hamarabb induljunk, de nem fogták meg. Nem voltak ott. Körbe néztem, körbe forogtam, de a gyerekeknek semmi nyoma sem volt. Kezdtem pánikba esni. Két gyerek nem tűnik csak úgy el. Az utca üres volt. Sehol senki. Egy árva lélek sem. Kapkodni kezdtem a levegőt. Nem. Ilyen nem létezik. Nem történhet meg. Pont velem? Ez képtelenség. Remegő tagokkal indultam tovább hangosan szólítgatva őket. Talán csak elbújtak. Biztos meg akarnak tréfálni. Mint a múltkor, amikor elbújtak a mosógépben. Hogy megijedtem, amikor nem voltak a szobájukban, de aztán meghallottam a kuncogásukat. Ott kalimpált mindkettő a gépben. Nagyon büszkék voltak magura, hogy át tudtak verni. Biztos megint ilyet terveznek. Csak ez lehet a magyarázat. Az a sűrű sövény éppen elég jó búvóhely. Vagy az a szépen nyírt bokor…

- Hol vagytok bogárkáim? Sietni kéne hazafelé. - Senki és semmi nem felelt. A szél tovább sírt a lombok között. Lehet, hogy előre szaladtak. Tudják az utat hazáig. Lehet, hogy már otthon ülnek a jó melegben és kakaót szürcsölnek vagy eszik a frissen kisült diós sütit. Lehet, hogy nem is kéne aggódni értük. Talpra esett gyerekek.

Jobbra-balra tekingetve szaladtam hazáig. Berobbantam az előszobába és őrölt mód kiabáltam utánunk. Senki sem felelt. Kirohantam az utcára, át a szomszédba, de senki sem látta őket.

Elkezdett esni az eső. Kövér cseppek áztatták a pulóveremet, ahogy végig jártam az utat a parktól hazáig, többször, oda-vissza. A pánik és a kétségbeesés eluralkodott rajtam. Ez nem történhet meg velem. Velem nem. Velem nem…

A szakadó esőben járkáltam az utcán, amíg Tom meg nem érkezett. Rám nézett és tudta, hogy baj van. Mindent elmondtam neki, mire magához szorított és a fülembe suttogta, hogy nyugodjak meg, minden rendben lesz. Bevezetett a házba és leültetett a kanapéra. Reszketve néztem magam elé. Csak most vettem észre, hogy nem is sírok, az esőben ez nem is tűnt fel. Valahonnan a kezembe került egy bögre forró valami, de nem kortyoltam bele. Kint kellene lennem és keresnem a gyerekeket, nem itt üldögélni. Leraktam a teát a kisasztalra és megindultam a bejárati ajtó felé. Tom pont a küszöbön kapott el és szánakozva nézett rám. Nem értettem miért tart fel, meg kell keresni gyerekeket. Ez most a legfontosabb. Ezt neki is megmondtam, de csak visszaültetett a kanapéra. Azt mondta maradjak ott, majd ő mindent megold. Kiment és hallottam, ahogy telefonált. Hát persze, ez nekem is az eszembe juthatott volna. Azonnal a rendőrséget kellett volna hívnom, amint észrevettem a gyerekek eltűnését. Megnyugodtam, ha Tom máris hívta a rendőrséget, akkor minden rendben lesz. Felvettem a teát és egy aprót kortyoltam belőle. Finom volt. Teljesen elbágyadtam tőle. Lassan eldőltem a kanapén, ahogy ürült a csésze. Olyan fáradt lettem hirtelen. Csak egy kicsit hunyom le a szemem, épp csak pihentetem.

A bejárati ajtó csukódására térek magamhoz. Nem tudom meddig aludtam, de nem lehetett túl hosszú, mert még mindig esik az eső. Álmosan pislogok, de nem akaródzik felkelni, olyan nehéz a fejem. Fél füllel hallom, ahogy a konyhában Tom beszélget egy férfival.

- … értem haza. Az utcán kóválygott egy szál pulóverben. Teljesen elázott és átfázott. Szerintem erősebb gyógyszerek kellenek.

- Vissza esett?  - Kellemes mély hangja volt az idegennek.

- Amikor megkérdeztem akkor elmondta, hogy a gyerekek csakúgy hirtelen eltűntek mellőle a parkból visszafele jövet. Teljesen kétségbe volt esve és követelte, hogy azonnal keressük meg őket.

- Értem. Ez tényleg aggasztó. Felírok valami erősebbet… Mikor is történt? Három éve?

- Négy. Soha sem fogja feldolgozni, igaz? Soha sem lesz többé… normális, ugye?

- Nézze, az ilyen eseteknél ez teljesen természetes reakció. A történések újraélése segíti a gyógyulást, de…

- De?

- De a feleségénél ez kóros tünetté vált. Nem hiszem, hogy gyors javulást tudunk elérni. Bár mindig előfordulnak váratlan meglepetések. Azt javasolom, hogy ne adja föl a reményt. Legyen mellette és figyeljen rá.

Halkan föltápászkodtam a kanapéról és a konyhába sétáltam. Széles mosolyt varázsoltam az arcomra és ismeretlen vendégünk felé fordultam.

- Remélem, szereti a diós süteményt. A gyerekek imádják és éppen most sült ki egy adag. Elnézést kell kérnem a viselkedésem miatt. Mostanában gyakran megszédülök. Bizonyára az időjárás teszi. Ilyenkor olyan jól esik leheveredni egy pillanatra. Drágám, megtennéd, hogy szólsz a gyerekeknek, hogy kész van a süti? Addig előveszem a tányérokat és a villákat. – mosolyogtam Tomra rendületlenül és nem értettem miért potyognak a könnyei.