A boszorkány seprűje

Repülni könnyű. Egészen könnyű, ha az ember tudja, hogyan kell. Csak tettrekészség kell hozzá és áldozat. A legnagyobb áldozat, amit ember meghozhat. Hiszen a papok tévednek, nem a bűn az, ami lehúz a mélybe, hanem az erkölcs. Hiszel a jóságban és az igazságban? Soha sem fogsz seprűre szállni és elhagyni ezt a világot. A bűn az, ami értelmet ad és felrepít a magasba.

Kicsi lány voltam még, amikor elhagytak az erdőben. Direkt vagy véletlenül, nem tudom, de soha többé nem láttam a szüleimet. Egy öregasszony talált meg és vitt haza magával. Gondoskodott rólam és felnevelt. Hosszú évek alatt jöttem rá, hogy boszorkány. Természetesen a jobbik fajtából. Sose akart repülni és bár megtanított a fortélyaira, ettől az egytől óvva intett.

Nem való az élő embernek. – mondogatta.

Nem is próbálkoztam meg vele addig, míg fel nem gyújtották a kunyhóját a boszorkányvadászok. Az ő szemükben egyszerűen a gonosz teremtménye volt, míg nekem az egyetlen ember, akit ismertem. A fák közül hallgattam a halál sikolyait és néztem a hatalmas lángokat. Másnap, ahogy a romok között járkáltam és próbáltam az öregasszony csontjait összeszedni egy tisztességes temetéshez, egy furcsa könyvre bukkantam. Teljesen épen megmaradt, még koromfolt se volt rajta. Egy seprű mestersége – állt a marhabőr borítón. Kinyitottam és olvasni kezdtem. Szinte öntudatlanul jártam körbe és szedtem össze a leírt dolgokat. A kötényembe fogva vittem mindent az erdő legsötétebb részébe és egy kidőlt facsonkon sorba raktam az üvegcséket, tégelyeket és gyökereket. A következő lépés a seprő nyele volt. Kerestem egy göcsörtös ágat a legkeményebb fából, de nem éreztem jónak. Idegen és élettelen volt a kezemben. El is dobtam és tovább kutattam. Egyre messzebb mentem a füveimtől, egyre közelebb az erdő széléhez, amikor megpillantottam a legtökéletesebb faágat, amit csak seprűnek el tudtam képzelni. Egy nagyobb tölgyfáról tört le. Ahogy közelebb mentem már felismertem a rohadó kötelet és a szétszóródott fehér csontokat. Valakit felakasztottak arra a tökéletes ágra és a hulláját is itt hagyták, de nem érdekelt. Lehámoztam a kötelet és a maradványokon átlépve siettem vissza az erdő mélyébe. Szinte énekelt a kezemben az a fadarab, mintha sejtené további sorsát. Követtem a könyv utasításait. Bedörzsöltem az ágat a poraimmal, megkentem olajokkal és csepegtettem rá bájitalt. Gyökereket kötöttem rá és friss nadragulyát. Gyógyfüves sarlóval rúnákat véstem bele és ezeket is bekentem olajokkal. Az öregasszonytól tanult védő igézést és bizalom bűbájokat mormoltam. Megvártam a teliholdat és ezüstös fényénél áldást kértem a csillagoktól. És ekkor a seprű készen volt.

De nem repült. Felültem rá, de nem moccant, pedig éreztem a vibrálást a kezem alatt, éreztem mennyire meg akar mozdulni. De mégse repült. Újra elolvastam a könyvet elejétől a végéig.

Egyetlen mondaton akadt meg a szemem. Egyetlen apró mondaton, ami az öregasszony figyelmeztetésével együtt hirtelen értelmet nyert.

Míg ember az ember, repülni nem fog.

Az emberségem az oka, hogy a seprőm, a gyönyörű, repülni termett seprűm nem mozdul a földről. Gondolkodni kezdtem. Mitől nem ember az ember? Mitől válik az ember valami mássá?

A kezem lassan a szívemre csúszott és éreztem, hogy a rám törő bizonyosságtól egyre gyorsabban ver. Hisz attól ember az ember, hogy érez. Ez különböztet meg minket az állatoktól. Ettől vagyok különb, mint a kert végében turkáló malac. Ez tesz… emberré.

Remegő kézzel felemeltem és az éles sarlót mélyen a mellkasomba mártottam. A vércseppek feketének tűntek az éjszaka fényénél. A seprűre is hullott néhány, de azokat rögtön beszívta a fa, mintha szomjazna.

Kihúztam a kést és puszta kézzel nyúltam be a szívemért. Fekete vért pumpált és még lüktetett a kezemben. Hideg mosoly kúszott az arcomra. Megszorítottam és szárított macskabéllel a nyélhez kötöztem. Átlendítettem a lábam az ágon és abban a pillanatban a szabadság mindent elöntő érzése járta át kitépett szívemet. A csillagok karnyújtásnyira voltak és a fák alázatosan hajtottak fejet a lábam alatt. A részegítő hatalomtól vihogni támadt kedvem. Ráfeküdtem a seprű nyelére és még gyorsabban szeltem a levegőt. Egy tó partján megálltam és megnéztem a képem a víztükörben. Valamikor szép hosszú, barna hajam volt és kék szemem, de mára már csak csimbókok maradtak és egy vérvörös szempár egy szikár arcban.

Értettem én. Ha nem vagyok ember, nem is nézhetek ki úgy, mint egy ember. Hiszen, ha ember lennék, belehaltam volna abba, hogy kitépték a szívemet.