Közjáték

- Kérem, mesélje el, mi történt.

- Minden olyan homályos egy kicsit. Mintha álom lett volna és szépen lassan mindent elfelejtenék. De nem akarom. Azt akarom, hogy megtalálják. Vagyis…

Nem is tudom. Szerintem jó helyen van. Vagyis… nem… Nem tudom! Nem tudom, mi történt, hogy történt, meg egyáltalán! Nem is engem kéne faggatniuk, hanem megkeresni azt a házat és… De nem. Tudom, hogy jó helyen van. Melegben, biztonságban. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs semmi baja. Csak… van ez a rossz érzés… mintha ez nem lenne helyes. De mégis… valahogy… Nem is tudom. Érthető ez így?

- Természetesen, de kérem, meséljen el mindent az elejéről. Hogy kerültek oda a szóban forgó házhoz?

- Nem… nem emlékszem. Talán nem is lényeges. Otthonról mentünk valamerre gyalog valamiért. Vidámak voltunk. Erre tisztán emlékszem. Boldogok. Végig mosolyogtunk és nevettünk. Nyár volt. Meleg és napsütés. És akkor láttuk meg a házat. Nem… Ez így nem pontos. Elmentünk a ház előtt és akkor megcsapott egy hideg fuvallat. Mint amikor nyitva marad az ajtó télen és a hideg bekúszik a lakásba. Olyan volt. A hideg kikúszott a meleg utcára. Váratlan volt ez a hideg és rögtön megtorpantunk tőle. Akkor már nem mosolyogtunk. Mindketten befelé bámultunk a kapun. Tudja az is olyan furcsa volt. Az a kapu… teljes sötétség volt mögötte. Úgy értem, nem félhomály, ahová átszűrődik egy kis fény és megcsillan a felszálló porszemcséken, hanem igazi, mély sötétség. A korhadt ajtaja nyitva volt annyira, hogy pont egy ember át tudott sétálni. Csak bámultunk befelé a sötétbe és akkor hallottuk meg.

- Mit hallottak? Mi történt?

- Egy kisgyerek. Nem tudom kisfiú vagy kislány volt-e. Lehet nem is gyerek volt… Azt kérte tőlünk, hogy énekeljünk neki. Valami vidámat. Olyan szívhez szólóan kérte. Nem követelőzően, hanem mint aki arra számít, hogy nemet mondanak neki. Olyan fiatal hangja volt…

- És? Mi történt az után?

- Tovább kérlelt és én csak másodjára mozdultam. Talán nem is mentem volna be magamtól, de nem akartam, hogy egyedül menjen be oda. Valahogy nem tűnt helyesnek oda bemenni. de ott volt az a kisgyerek és hívott minket befelé. És akkor beléptünk a kapun, egymás után. Hirtelen nem is volt olyan nagy a sötétség odabent. Éppen volt annyi fény, hogy lássuk egymást. És egy lépcsőt. Láttunk egy korhadt, fa lépcsőt is. Felvezetett az emeletre. Onnan jött a hang. Sürgetett minket. Énekelni kellett neki. Dúdolni kezdtem és nem csak én. Vagy lehet, hogy csak én, de olyan volt mintha mindenhonnan visszhangzott volna. Sok kicsi szájból… Kapaszkodtunk a korlátba és mentünk fölfele. Egy tető nélküli padlás volt odafönn. Nyár volt és a délutáni nap bevilágította az egészet. Ahogy körül néztünk, hirtelen kívülről láttam magunkat. A régi, sárgásbarnára festett épületet, a fekete kapujával és a tető nélküli felső emeletével. Megbújt a modern házak között. Nagyon rozoga volt. Úgy nézett ki, mintha bármikor összedőlhetne, mégis biztos voltam benne, hogy ez a ház akkor is itt fog állni, ha a végítélet napja eljön. Egyszerre volt mulandó és örök. Nagyon különös ház volt… Aztán megint meghallottam a kisgyerek hangját a fejemben és újra ott álltam a padláson és halkan énekeltem. Nem egyedül. Ő is ott volt és énekelt. Sőt már le is ült az egyik gerendára és előre hátra dülöngélve ringatta magát a dal ütemére. Ekkor elhallgattam.  Nem vallott rá ez a viselkedés. Azt hiszem ekkor kezdett bennem kaparászni a túlélőösztön. Nem volt rendjén…. szinte semmi nem volt rendjén. Leguggoltam elé és a karjára tettem a kezem, de Ő csak keresztül nézett rajtam. Teljesen üres volt a tekintete. Tovább énekelt, egyre hangosabban és mivel elhallgattam, meghallottam a másik hangot, ami még énekelt a házban. A lépcső túloldalán még meg volt a tető és alatta a délutáni fényhez képest túl nagy volt a sötétség. Mint a kapu alatt. Egyszerűen túl sötét. Onnan nézett ki ránk egy fénylő szempár. Mint a macskák szeme, ha megvilágítják. A szeme visszaverte a nyári nap fényét. De csak a szeme látszott és a hangja hallatszott. Az a vékony gyerek hang… Aztán engem nézett. Nem mozdult meg, csak éreztem, hogy engem figyel, és nem neheztel, amiért nem éneklek, nem haragszik, csak… mintha csalódott lenne, de nem olyan rettenetesen csalódott, csak olyan „hát ez most így sikerült” csalódott. Utána… Utána nem emlékszem. Talán elmentem. Hiszen akkor nem lennék itt. Nem tudom. Minden homályos. Ez is csak azért maradt meg, mert addig ismételgettem magamnak, amíg meg nem jegyeztem. A többit szinte azonnal elfelejtettem… Miért van itt ilyen hideg?

- December van.

- December? De hát… Akkor ezért havas a vállam. Esik a hó…. Furcsa, az előbb még nyár volt, azt hiszem…

- Megesik az ilyesmi, ha valaki akkora traumát él át, mint maga.

- Igaza lehet. Kérem, meg tudják találni? Tehetek valamit még, hogy segítsek?

- Természetesen. Kérem, énekeljen. Énekeljen valami vidámat…