A tó

Az apró zöldes-kékes vizű tavacska partján, lábujjhegyen egyensúlyozva, pipiskedve morfondíroztam a következő lépésen. Egy aprócska vágy hajtott, űzött át a tavon. Célom volt, még ha nem is tudtam mi. Futó pillantást vetettem a pocsolyányi víz mellett feketén göcsörtösre száradt fára és bár észrevettem, hogy a tavat megkerülve sokkal hamarabb és szárazabban tudnék tovább haladni a távolban meredező, hóval fedett hágó felé, mégis izgalmasabbnak tűnt át ugrani a túl partra.

Válogattam a víz fölé nyúló kövek közül és végül egy csontszáraznak tűnő, épp csak lábfejnyi, erősen billegő követ szemeltem ki magamnak. Egy határozott mozdulattal rá léptem és lendítettem a másik lábam, hogy végre a túlparton élvezhessem a vérembe szökő adrenalint. De a tökéletesnek hitt támasztékom megcsúszott és bár a lendület még vitt tovább egy eget rengetőnek hallatszó csobbanással érkeztem a tó meglehetősen puha aljára. Szétvetett lábakkal üldögéltem az alig 40 centis vízben és még mindig az előbbi sokk miatt megkukulva bámultam magam elé. Máskor azonnal nevettem volna az egészen, most mégis úgy éreztem, ennek az egésznek valami túlságosan nagy jelentősége van.

Csak lassan jutott el a tudatomig, hogy az iszapot markoló kezemet és karomat olyan fura mód csípi a víz. Mint amikor hideg, szénsavas vizet iszik az ember. Az apró buborékok szinte végigkarcolják a torkát és olyan puhán marja a nyelvét.

Óvatosan magam elé kaptam a karjaimat, de ahogy dörzsölgettem őket az érzés rosszabb lett. Nem fájdalmas, mégis zavaró. A tó felszíne meg se rebbent mocorgásomra és az egész hely olyan fenyegető hangulatot árasztott. A szemem sarkából egy világos, a víz színétől elütő, foltot vettem észre. Szinte láthatatlanul ért egyre közelebb és egyre jobban el lehetett különböztetni a végtagjait.

Az óriási, világoszöld krokodil inkább tűnt furán mohosodó fatörzsnek, mint vérszomjas vadállatnak. Olyan különösen festett tuskószerű lábaival és közelülő piszkos kék szemeivel. Nagy volt, tagadhatatlanul nagy, mégis abban az alig térdig érő zavaróan hideg-meleg vízben meglehetősen aprónak tűnt. Olyan közel siklott el mellettem, hogy simán megérinthettem volna, de tudtam amilyen közelinek érzem, olyan mélységes távolságra van tőlem.

Végül nekem srégen, pár centire a parti szikláktól megállt. Résnyire nyitotta a száját és milliónyi apró, gyöngy buborékot engedett szabadon. Most mintha mosolygott volna és váratlanul meghallottam a hangját. Olyan szomorúan édes volt, mégis kemény. Beszélt mégse értettem, szólt mégse hallottam. A tudatalattim fordított, de úgy éreztem, hogy csak egy gyengített egyszerűsített változatot kapok az eredeti helyett.

- A tó mérgezett. Te is közénk tartozol már.

Szint önkéntelenül álltam ellen és tápászkodtam fel az alacsony vízből. De úgy tűnt maga a víz akar marasztalni, mert már a csípőmig ért, és ahogy próbáltam megkapaszkodni a parti kövek egyikében hirtelen az államig ellepett a víz. Azt nem tudnám meg mondani, hogy a víz lett magasabb, én mentem össze vagy a tó feneke tűnt-e el. Ahogy kétségbeesetten kapálóztam hirtelen eszembe jutott a célom. Az, amit nem is tudtam, nem is értettem, de amit vágytam, amit el akartam érni. Amitől űzve, hajtva át akartam ugrani a túlpartra.

Egy könnycsepp. Ennyit adtam az elvesztett álmok ért.

Egy aprócska, kis tó feküdt a fehér hósipkás hegyek lábánál. Amolyan kékes-zöldes kis tó volt, mozdulatlan víztükörrel. Mohás sziklákkal szegélyezett partján egy zöld kisbéka éppen elmerült a mélyben. Nem is lenne figyelemre méltó, ha nem lenne a fején az a fordított könnycsepp alakú, vérvörös folt.