Máskor halovány, szép arcát most pirospozsgásra festette az
izgatottság. Szeme türelmetlenül csillogott, ahogy át sietett a termeken és
megállt egy mélyvörös, nehéz függöny előtt. A díszes szobában nem is volt semmi
más, csak ez a függöny. Ő parancsolta meg, hogy minden mást vigyenek ki a
teremből. Azt is megmondta, hogy soha senki nem léphet be ide. Egyszer aztán az
egyik kis cselédlány mégis benézet engedve a kíváncsiságának, ám hamarosan
eltűnt rejtélyes körülmények között. Ahogy ez az emlék eszébe jutott elkuncogta
magát, majd ideges mosolyra húzta a száját. Megigazította magán a hosszú,
elegánsa ruhát és egy határozott mozdulattal elhúzta a nehéz bársonyt. Ahogy
feltűnt előtte a kopott, régi, aranyra festett keret, benne a megrepedt foltos
tükörrel, felsóhajtott. Jó ideje nem járt már itt. Közelebb lépett és egy
mozdulattal leszedte a keretről a pókhálókat. Leporolta a kezét, megállt
pontosan a tükör előtt és felnézett. Megkereste tekintetével a saját szemeit és
megszólalt.
- Tükröm, tükröm, mond meg nékem ki a legszebb e vidéken? –
A varázsige, mint mindig, most is fohászként hagyta el száját. Csak nézte saját
könyörgő szemeit és várta a választ.
- Szép vagy, szép vagy, királynőm, a legeslegszebb! – A
tükör hangja áhítattal csengett, és ha nem tudta volna, hogy mindig így felel,
azt hitte volna, hogy az ő szépségének hódol.
A királyné száját elégedett sóhaj hagyta el és hátrébb
lépett. Sikerült. Ő a legszebb ezen a vidéken. Boldogan mosolyogva húzta vissza
a függönyt és elhagyta szobát.
Az elkövetkező napokban gyakran látogatta meg a tükrös
szobát és mind hosszabb ideig maradt. Egyre többször fordult elő, hogy éjszakai
nyugodalmát félretéve felkereste a tükröt és hajnalig ott ált előtte önmagát
szemlélve a gyertya fényében. Újra és újra hallani akarta a tükör alázatos
hangját, magát is meggyőzve, hogy az csak neki szól. Újra és újra látni akarta
magát az ócska tükörben, de nem vette észre a megjelenő sötét karikákat a szeme
alatt és a fáradtságtól beesett orcáját. Elmaradozott az étkezésekről, a
szolgák összesúgtak a háta mögött mindenféle gyilkos kórról pletykálva. Az
udvari teendőket elhanyagolta, miniszterei nem mertek színe elé járulni, tartva
haragjától. Napközben vagy élő kísértetként bolyongott a palotában, nem találva
a helyét, vagy a bűvös tükör előtt állva ismételgette a varázsigét.
Egy napon aztán nem tudott felkelni az ágyból. Orvost hívtak
hozzá, híres tudósokat, de mind a fejét rázta, egy se tudta a királynő baját
meggyógyítani. A királyné pedig végig a tükre után vágyakozott, hogy azt hozzák
ide neki. A szolgák azonban féltek a királynő haragjától, ők is hallották a
cselédlány sorsát, aki belépett a tiltott szobába. De addig erősködött, míg végül
az egyik bátrabb kisinas átcipelte és felakasztotta a királyné hálószobájában
szemben az ágyal. Másnap, ahogy felébredt rögtön észrevette a kívánt tárgyat a
falon. Összeszedte maradék erejét és a tükör elé tántorgott. Belenézett, de
most sem látta halottsápadt, összeaszott bőrét, sem beesett, véreres szemeit és
a hálóingből kiálló, zörgő csontjait. Reszketeg hangon suttogta.
- Tükröm, tükröm, mond meg nékem, ki a legszebb e vidéken? –
Sóváran várta a választ és közben érezte, hogy milyen gyorsan fogy az ereje.
- Szép voltál, szép voltál, királynőm, a legeslegszebb
voltál! – Hallotta a királyné a tükör mézédesen csengő hangját utoljára és
összecsuklott.
Holttestére a rémült cselédek csak órák múlva találtak rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése