A királyné almája

Máskor halovány, szép arcát most pirospozsgásra festette az izgatottság. Szeme türelmetlenül csillogott, ahogy át sietett a termeken és megállt egy mélyvörös, nehéz függöny előtt. A díszes szobában nem is volt semmi más, csak ez a függöny. Ő parancsolta meg, hogy minden mást vigyenek ki a teremből. Azt is megmondta, hogy soha senki nem léphet be ide. Egyszer aztán az egyik kis cselédlány mégis benézet engedve a kíváncsiságának, ám hamarosan eltűnt rejtélyes körülmények között. Ahogy ez az emlék eszébe jutott elkuncogta magát, majd ideges mosolyra húzta a száját. Megigazította magán a hosszú, elegánsa ruhát és egy határozott mozdulattal elhúzta a nehéz bársonyt. Ahogy feltűnt előtte a kopott, régi, aranyra festett keret, benne a megrepedt foltos tükörrel, felsóhajtott. Jó ideje nem járt már itt. Közelebb lépett és egy mozdulattal leszedte a keretről a pókhálókat. Leporolta a kezét, megállt pontosan a tükör előtt és felnézett. Megkereste tekintetével a saját szemeit és megszólalt.

- Tükröm, tükröm, mond meg nékem ki a legszebb e vidéken? – A varázsige, mint mindig, most is fohászként hagyta el száját. Csak nézte saját könyörgő szemeit és várta a választ.

- Szép vagy, szép vagy, királynőm, a legeslegszebb! – A tükör hangja áhítattal csengett, és ha nem tudta volna, hogy mindig így felel, azt hitte volna, hogy az ő szépségének hódol.

A királyné száját elégedett sóhaj hagyta el és hátrébb lépett. Sikerült. Ő a legszebb ezen a vidéken. Boldogan mosolyogva húzta vissza a függönyt és elhagyta szobát.

Az elkövetkező napokban gyakran látogatta meg a tükrös szobát és mind hosszabb ideig maradt. Egyre többször fordult elő, hogy éjszakai nyugodalmát félretéve felkereste a tükröt és hajnalig ott ált előtte önmagát szemlélve a gyertya fényében. Újra és újra hallani akarta a tükör alázatos hangját, magát is meggyőzve, hogy az csak neki szól. Újra és újra látni akarta magát az ócska tükörben, de nem vette észre a megjelenő sötét karikákat a szeme alatt és a fáradtságtól beesett orcáját. Elmaradozott az étkezésekről, a szolgák összesúgtak a háta mögött mindenféle gyilkos kórról pletykálva. Az udvari teendőket elhanyagolta, miniszterei nem mertek színe elé járulni, tartva haragjától. Napközben vagy élő kísértetként bolyongott a palotában, nem találva a helyét, vagy a bűvös tükör előtt állva ismételgette a varázsigét.

Egy napon aztán nem tudott felkelni az ágyból. Orvost hívtak hozzá, híres tudósokat, de mind a fejét rázta, egy se tudta a királynő baját meggyógyítani. A királyné pedig végig a tükre után vágyakozott, hogy azt hozzák ide neki. A szolgák azonban féltek a királynő haragjától, ők is hallották a cselédlány sorsát, aki belépett a tiltott szobába. De addig erősködött, míg végül az egyik bátrabb kisinas átcipelte és felakasztotta a királyné hálószobájában szemben az ágyal. Másnap, ahogy felébredt rögtön észrevette a kívánt tárgyat a falon. Összeszedte maradék erejét és a tükör elé tántorgott. Belenézett, de most sem látta halottsápadt, összeaszott bőrét, sem beesett, véreres szemeit és a hálóingből kiálló, zörgő csontjait. Reszketeg hangon suttogta.

- Tükröm, tükröm, mond meg nékem, ki a legszebb e vidéken? – Sóváran várta a választ és közben érezte, hogy milyen gyorsan fogy az ereje.

- Szép voltál, szép voltál, királynőm, a legeslegszebb voltál! – Hallotta a királyné a tükör mézédesen csengő hangját utoljára és összecsuklott. 

Holttestére a rémült cselédek csak órák múlva találtak rá.

A tó

Az apró zöldes-kékes vizű tavacska partján, lábujjhegyen egyensúlyozva, pipiskedve morfondíroztam a következő lépésen. Egy aprócska vágy hajtott, űzött át a tavon. Célom volt, még ha nem is tudtam mi. Futó pillantást vetettem a pocsolyányi víz mellett feketén göcsörtösre száradt fára és bár észrevettem, hogy a tavat megkerülve sokkal hamarabb és szárazabban tudnék tovább haladni a távolban meredező, hóval fedett hágó felé, mégis izgalmasabbnak tűnt át ugrani a túl partra.

Válogattam a víz fölé nyúló kövek közül és végül egy csontszáraznak tűnő, épp csak lábfejnyi, erősen billegő követ szemeltem ki magamnak. Egy határozott mozdulattal rá léptem és lendítettem a másik lábam, hogy végre a túlparton élvezhessem a vérembe szökő adrenalint. De a tökéletesnek hitt támasztékom megcsúszott és bár a lendület még vitt tovább egy eget rengetőnek hallatszó csobbanással érkeztem a tó meglehetősen puha aljára. Szétvetett lábakkal üldögéltem az alig 40 centis vízben és még mindig az előbbi sokk miatt megkukulva bámultam magam elé. Máskor azonnal nevettem volna az egészen, most mégis úgy éreztem, ennek az egésznek valami túlságosan nagy jelentősége van.

Csak lassan jutott el a tudatomig, hogy az iszapot markoló kezemet és karomat olyan fura mód csípi a víz. Mint amikor hideg, szénsavas vizet iszik az ember. Az apró buborékok szinte végigkarcolják a torkát és olyan puhán marja a nyelvét.

Óvatosan magam elé kaptam a karjaimat, de ahogy dörzsölgettem őket az érzés rosszabb lett. Nem fájdalmas, mégis zavaró. A tó felszíne meg se rebbent mocorgásomra és az egész hely olyan fenyegető hangulatot árasztott. A szemem sarkából egy világos, a víz színétől elütő, foltot vettem észre. Szinte láthatatlanul ért egyre közelebb és egyre jobban el lehetett különböztetni a végtagjait.

Az óriási, világoszöld krokodil inkább tűnt furán mohosodó fatörzsnek, mint vérszomjas vadállatnak. Olyan különösen festett tuskószerű lábaival és közelülő piszkos kék szemeivel. Nagy volt, tagadhatatlanul nagy, mégis abban az alig térdig érő zavaróan hideg-meleg vízben meglehetősen aprónak tűnt. Olyan közel siklott el mellettem, hogy simán megérinthettem volna, de tudtam amilyen közelinek érzem, olyan mélységes távolságra van tőlem.

Végül nekem srégen, pár centire a parti szikláktól megállt. Résnyire nyitotta a száját és milliónyi apró, gyöngy buborékot engedett szabadon. Most mintha mosolygott volna és váratlanul meghallottam a hangját. Olyan szomorúan édes volt, mégis kemény. Beszélt mégse értettem, szólt mégse hallottam. A tudatalattim fordított, de úgy éreztem, hogy csak egy gyengített egyszerűsített változatot kapok az eredeti helyett.

- A tó mérgezett. Te is közénk tartozol már.

Szint önkéntelenül álltam ellen és tápászkodtam fel az alacsony vízből. De úgy tűnt maga a víz akar marasztalni, mert már a csípőmig ért, és ahogy próbáltam megkapaszkodni a parti kövek egyikében hirtelen az államig ellepett a víz. Azt nem tudnám meg mondani, hogy a víz lett magasabb, én mentem össze vagy a tó feneke tűnt-e el. Ahogy kétségbeesetten kapálóztam hirtelen eszembe jutott a célom. Az, amit nem is tudtam, nem is értettem, de amit vágytam, amit el akartam érni. Amitől űzve, hajtva át akartam ugrani a túlpartra.

Egy könnycsepp. Ennyit adtam az elvesztett álmok ért.

Egy aprócska, kis tó feküdt a fehér hósipkás hegyek lábánál. Amolyan kékes-zöldes kis tó volt, mozdulatlan víztükörrel. Mohás sziklákkal szegélyezett partján egy zöld kisbéka éppen elmerült a mélyben. Nem is lenne figyelemre méltó, ha nem lenne a fején az a fordított könnycsepp alakú, vérvörös folt.