Remetbál

Egy régebbi Weöres pályázatra készült, rövid novella.

Csicsergő madárdal szállt a fák között. Visszafelé tartott az ösvényen a közeli málnásból. Ebédelt. Szegényes, az igaz, de mindenért kárpótolta a gyümölcs lágy, fanyar íze. A fák között átsütő fénycsíkok foltos bundává változtatták az avar a talpa alatt. Már közel járt. A következő kanyarban feltűnt a kicsiny kunyhó a maga egyszerűségével. Szeretett itt lenni. Itt teljesen egyedül lehetett.

Megéri?

Megéri tanulni, hogy aztán semmibe vegyék tudásunkat, és az orrunk alá dörgöljék, hogy mennyi mindent nem tudunk még? Megéri készülni egy megmérettetésre, azzal a reménnyel, hogy a belefektetett energia visszetérül? Vagy azzal az érzéssel, hogy úgyis mindegy? Mert nem akarják, hogy megmutasd, mit érsz, hogy mit tudsz és mit tudnál elérni. Direkt keresztbe tesznek, hogy elfelejsd, mennyire jó érzés nyerni és bebizonyítani, hogy te is képes vagy rá. Hogy meg tudod csinálni.
Ha felkészültél, akkor menni fog.- mondják.
Felkészültem.-gondolod.
És amikor odáig jutsz, hogy eredményt érnél el, falnak ütközöl és megtorpansz. mert nem vagy elég felkészült. Nem tetted meg mindazt, amit elvártak volna tőled. De nagyon nehéz megtenni mindazt, amit elvárnak tőled, ha nem tudod, mi az, ha nem tudod, nem ismered a mércét.
Valaki felkészült, Valakinek sikerült.
De ez nem a felkészültségen vagy a tudáson múlik. Számít persze, de nem akkora mértékben mint elvárnád. A vakszerencse, a próbálkozás, a segítség kérés. Mind ide tartozik.
Valakinek sikerült, de nem tudhatod mi van a sikere mögött. Lehet, hogy ez volt a századik próbálkozása. Kilencvenkilencszer elbukott, nem volt elég felkészült. De századjára is megpróbálta és teljesítette az elvárt szintet. Az is lehet, hogy a puszta szerencs segítette, az Istenek akaratával. De az is elképzelhető, hogy csalt, hogy csak átcsusszant a falon mint egy nyálkás giliszta és beédesgette magát a jó helyre, a jó szintre.
De ez az ember el fog bukni, mert a csalók, szélhámosok mind így járnak. A jó győzedelmeskedik, és a gonosz elnyeri méltó büntetését.-Szól minden igaz mese végén az ítélet.
Azt mondom megéri. Megéri, hogy mindent megtegyünk a győzelemért, hogy felfigyeljenek ránk, hogy mutassuk, mit tudunk, hiszen magunk tanulunk és nem másnak. Persze lehet mondani, hogy van olyan tudás ami nem fontos, vagy, hogy az igazi megmérettetéshez ennek semmi köze, így nem éri meg szenvedni érte. De én azt mondom, hogy minden tudás fontos. Sose tudhatod mikor fog jól jönni, hogy értesz valamihez, amire mindenki azt mondta, hülyeség.
Azt mondom megéri tudni, mert a tudás az egyetlen amit nem tudnak elvenni tőled, ami gyarapít és hozzád tesz valamit, amitől több leszel, mint mások. Ami jó érzés és ami mindíg ott lesz, ha szükséged lesz rá. Ami akkor is ott lesz, ha elbuktál a megmérettetésen, ha kevésnek találtattál, nem elég jónak. Mert a tudás megmarad, ha megbecsülöd.
Egyszóval megéri.

Találkozás a Polgármesterrel

10:30 – Találkozás a Polgármesterrel

Illedelmesen, zárt lábakkal ültem, az ölemben lazán összefont kezeimet nyugtattam és próbáltam koncentrálni.

Nehezen ment.

Oldalra sandítottam és láttam a többiek kevésbé próbálkoznak. Egy srác az asztalra könyökölve pislogott laposan, mellette egy lány a falat bámulta merev intenzitással.

Előre fordultam. A férfi, a „Polgármester jobb keze”, mint ahogy felvilágosítottak, megunhatatlanul darálta mondanivalóját recsegő, dörzsölő nyelvén.

A száját figyeltem.

Valaki azt mondta egyszer, hogy ettől a beszédtől, a sok zs-től és ts-től, gyorsan ráncosak lesznek. A beszélő nem tűnt idősnek, de már látszottak a kezdődő barázdák az arcán.

Érdekes.

A férfi befejezte egy időre és a kétségbeesett angol tanár felé tolta az ingatag mikrofont. Az állított rajta valamit, aztán szinte érthetetlenül és jóval rövidebb idő alatt elmondta a fordítást.

Óvatosan hátra fordultam.

A mögöttünk lévő széksorokon a lengyelek és néhány magyar ült teljes lelki nyugalomban és nyitott szemmel aludt. A fal mentén két srác bólogatott. Míg az egyik feje minduntalan előre bukott, a másiké hátrafelé és neki koccant időnként a kemény márványnak. Odébb egy harmadik fiú karba font kézzel, kényelmesen előrenyújtotta lábait, hátrahajtott fejjel hortyogott.

Ismét előre fordultam.

Most megint a „Polgármester jobb keze” vitte a szót zavartalanul.

Életfunkcióin vészesen lelassultak. Félpercenként pislogtam egyet. A nyakam megmerevedett és csikorgó hangot adott az agyam hátsó részében, amikor elfordítottam a fejem. A reakció időm lelassult. Késve fogtam fel, hogy már a lengyel iskola igazgatója mesél valamiről lelkesen és szemeit zavarba ejtően járatja a félig alvó társaságon.

Csak most veszem észre, hogy a szám félig nyitva van. Gyorsan becsukom és nyelek egyet. Nagyokat pislogva próbálok magamhoz térni, öklömet összeszorítom, majd elengedem, hogy a vérkeringésem beinduljon.

Nem igazán sikerül.

Tekintetem alattomban és akaratomon kívül elcsúszik a tolmácsról és a díszes márványfalakat kezdem bámulni. Szépek. Távolról. Vajon hogyan faragták ki őket? Nem létezik, hogy olyan sok csík legyen bennük. Olyanok, mint a pókhálók. Szinte láttam, ahogy egy nagy, kövér Pókapó les a sarokból minket és arra vár, hogy közelebb menjünk.

A mikrofon nyikorgására térek magamhoz. Nem is tudom, mikor csuktam be a szemem. Sóhajtásnak álcázott ásításomat próbálom elrejteni és feljebb csúszok a székemen.

Koncentrálj. Ne aludj. Koncentrálj. – mantráztam magamnak, de nem segít. Egy szolid horkantás hoz vissza a jelenbe és megpróbálok figyelni az aktuális fordításra.

Nehéz.

Nem értem az akcentusától, hogy mit mond. Ha érteném is, nem beszélek angolul. Talán nem lenne feltűnő, ha valakitől fordítást kérnék. A szomszédomra nézek, de üveges tekintetéből üvölt, hogy nem érti, vagy nem is akarja érteni.

Egy újabb ásítást nyomok el, pedig nem is voltam fáradt. Lehet, hogy ez egy speciális terem és sutyiba altatógázt szivárogtatnak be, hogy aztán eladják a szerveinket az ukrán feketepiacon. De akkor minek van itt a „Polgármester jobb keze”? Csak az ő beszéde altatóbb, mint egy lórúgás. Lehet, nem telik altatógázra ezért kellenek nekik a szerveink. Ördögi kör.

Értelmetlen gondolatmenetemből hangos koppanás zökkent ki. A magyar tanárok azok, most adják át a hivatalos ajándékokat. Egy-egy üveg bor meg néhány prospektus.

De mit keres a „Polgármester jobb kezének” kezében egy mintás bögre? Valamiről erősen lemaradtam…

A tolmács eszelős vigyorral, jó hangosan beleszól valamit a mikrofonba. Egyedül a fotó szót értem.

Szóval csoportkép.

Körbenézek és el kell telnie vagy fél percnek mire elkezdünk mozgolódni. Sokadik felszólításra.

Fáradt fejek tömörülnek a pódium előtt. Néhányan még ásítanak és mindenki próbál hátra állni, hogy ne az ő kómás feje mutasson jól az iskolaújságban. Hál’ istennek a fal mellé szorulok. Nem is márvány, csak festés…