10:30 – Találkozás a Polgármesterrel
Illedelmesen, zárt lábakkal ültem, az ölemben lazán
összefont kezeimet nyugtattam és próbáltam koncentrálni.
Nehezen ment.
Oldalra sandítottam és láttam a többiek kevésbé
próbálkoznak. Egy srác az asztalra könyökölve pislogott laposan, mellette egy
lány a falat bámulta merev intenzitással.
Előre fordultam. A férfi, a „Polgármester jobb keze”, mint
ahogy felvilágosítottak, megunhatatlanul darálta mondanivalóját recsegő,
dörzsölő nyelvén.
A száját figyeltem.
Valaki azt mondta egyszer, hogy ettől a beszédtől, a sok
zs-től és ts-től, gyorsan ráncosak lesznek. A beszélő nem tűnt idősnek, de már
látszottak a kezdődő barázdák az arcán.
Érdekes.
A férfi befejezte egy időre és a kétségbeesett angol tanár
felé tolta az ingatag mikrofont. Az állított rajta valamit, aztán szinte
érthetetlenül és jóval rövidebb idő alatt elmondta a fordítást.
Óvatosan hátra fordultam.
A mögöttünk lévő széksorokon a lengyelek és néhány magyar
ült teljes lelki nyugalomban és nyitott szemmel aludt. A fal mentén két srác
bólogatott. Míg az egyik feje minduntalan előre bukott, a másiké hátrafelé és
neki koccant időnként a kemény márványnak. Odébb egy harmadik fiú karba font
kézzel, kényelmesen előrenyújtotta lábait, hátrahajtott fejjel hortyogott.
Ismét előre fordultam.
Most megint a „Polgármester jobb keze” vitte a szót zavartalanul.
Életfunkcióin vészesen lelassultak. Félpercenként pislogtam
egyet. A nyakam megmerevedett és csikorgó hangot adott az agyam hátsó részében,
amikor elfordítottam a fejem. A reakció időm lelassult. Késve fogtam fel, hogy
már a lengyel iskola igazgatója mesél valamiről lelkesen és szemeit zavarba
ejtően járatja a félig alvó társaságon.
Csak most veszem észre, hogy a szám félig nyitva van.
Gyorsan becsukom és nyelek egyet. Nagyokat pislogva próbálok magamhoz térni,
öklömet összeszorítom, majd elengedem, hogy a vérkeringésem beinduljon.
Nem igazán sikerül.
Tekintetem alattomban és akaratomon kívül elcsúszik a
tolmácsról és a díszes márványfalakat kezdem bámulni. Szépek. Távolról. Vajon
hogyan faragták ki őket? Nem létezik, hogy olyan sok csík legyen bennük.
Olyanok, mint a pókhálók. Szinte láttam, ahogy egy nagy, kövér Pókapó les a
sarokból minket és arra vár, hogy közelebb menjünk.
A mikrofon nyikorgására térek magamhoz. Nem is tudom, mikor
csuktam be a szemem. Sóhajtásnak álcázott ásításomat próbálom elrejteni és
feljebb csúszok a székemen.
Koncentrálj. Ne aludj.
Koncentrálj. – mantráztam magamnak, de nem segít. Egy szolid horkantás hoz vissza
a jelenbe és megpróbálok figyelni az aktuális fordításra.
Nehéz.
Nem értem az akcentusától, hogy mit mond. Ha érteném is, nem
beszélek angolul. Talán nem lenne feltűnő, ha valakitől fordítást kérnék. A
szomszédomra nézek, de üveges tekintetéből üvölt, hogy nem érti, vagy nem is
akarja érteni.
Egy újabb ásítást nyomok el, pedig nem is voltam fáradt.
Lehet, hogy ez egy speciális terem és sutyiba altatógázt szivárogtatnak be,
hogy aztán eladják a szerveinket az ukrán feketepiacon. De akkor minek van itt
a „Polgármester jobb keze”? Csak az ő beszéde altatóbb, mint egy lórúgás.
Lehet, nem telik altatógázra ezért kellenek nekik a szerveink. Ördögi kör.
Értelmetlen gondolatmenetemből hangos koppanás zökkent ki. A
magyar tanárok azok, most adják át a hivatalos ajándékokat. Egy-egy üveg bor
meg néhány prospektus.
De mit keres a „Polgármester jobb kezének” kezében egy
mintás bögre? Valamiről erősen lemaradtam…
A tolmács eszelős vigyorral, jó hangosan beleszól valamit a
mikrofonba. Egyedül a fotó szót értem.
Szóval csoportkép.
Körbenézek és el kell telnie vagy fél percnek mire elkezdünk
mozgolódni. Sokadik felszólításra.
Fáradt fejek tömörülnek a pódium előtt. Néhányan még
ásítanak és mindenki próbál hátra állni, hogy ne az ő kómás feje mutasson jól az
iskolaújságban. Hál’ istennek a fal mellé szorulok. Nem is márvány, csak
festés…
